A lovam mindenhová elkísér!

Orvosi rendelő, Budapest

Javában dúl a tél, amikor a kis orvosi rendelőbe, melynek ajtaján belépve rögtön a váróba jut be a páciens, emberünk úgy döntött, hogy betér. Ezzel nem is lenne baj, de úgy gondolta, hogy teljesen természetes, hogy a kerékpárját is betolja magával, aminek az eredménye két folyamatos csík a kőpadlón.

A recepciós hölgy persze megállítja és udvariasan megkéri, hogy talán-talán a drótszamarat mégis csak kint kéne hagyni. A reakció persze azonnali és makacs befeszülés, felháborodás és egyre nagyobb hangerő. A recepciós hölgy – simán a mamája lehetne az illetőnek – először észérvekkel próbálkozik, hogy egyetlen üzletbe sem engednek be kerékpárt, ez meg azért mégiscsak egy orvosi rendelő, ami mint ilyen különösen érintett terület higiéniai szempontból. A kerékpárost mindez nem hatja meg, hangerővel és bunkósággal kompenzál.

Végül a doktorok - mind a kettő - is előkerülnek a rendelőkből a ribillióra és a főorvos angyali nyugalommal közli a fickóval, hogy vagy kitolja a biciklit, vagy ő maga fogja hívni a rendőröket úgy, hogy pontosan tudja az illető nevét, címét. Ez végül hat. A csattanó, amiért a történet fokozottan e lapokra való, az az utolsó mondat, ami a jó doktor száját elhagyja, miközben fejcsóválások közt visszamegy a rendelőjébe: „Isteni mázli, hogy nem kocsival jött!”